1912 február 5-én írták alá Hódmezővásárhelyen az ott élő és a városhoz kötődő művészek azt a társulási nyilatkozatot, amelynek alapján a Majolikatelep megkezdhette működését. Az alapítók: Endre Béla – aki egyben kezdeményezője is a vállalkozásnak − Tornyai János festőművészek, Kallós Ede, Pásztor János és Rubletzky Géza szobrászművészek, Smurák József építész és Weisz Mihály csizmadia. Később Rudnay Gyula és Medgyessy Ferenc is csatlakozott a művészgárdához.

A Telep azzal a céllal alakult, hogy a helyi fazekasság értékeinek felhasználásával európai színvonalú kerámiaművészetet teremtsen, amely sajátosságaival jól illeszkedik a nemzeti művészet eszméjébe.

A korai kerámiákon kirajzolódnak mindazon hatások, melyek a művészeket vezérelték a tervezés során; így a helyi fazekasság, forma-, szín- és motívumvilágából vett elemek, a korabeli stílusirányzat, a szecesszió: egyes növényi eredetű edényformákon, a minta kontúrozásában, valamint a teljes felületen, tapétaszerűen elhelyezett díszítésben. Az erdélyi kerámiaművészet nyomai szintén fellelhetők ezeken a munkákon, így például a bokályforma megjelenése. Mindezeket jól tükrözik Endre Béla fennmaradt korabeli kerámia tervrajzai is.

Medgyessy Ferenc szobrászművész kisplasztikái sokszorosításával járult hozzá a termékskála bővítéséhez. (Kölyökszörny, Kisbéka, Macskák, Táncoló nők stb.)

Bár a gyártás technikai nehézségek közepette indult meg, már az első évtől kiállításokon mutatták be az itt született termékeket. Ezek a kiállítások előbb csak a környékbeli városokra terjedtek ki, később már az ország távolabbi pontjain is, végül egy 1913-as kisebb budapesti után, 1914-ben egy nagy fővárosi bemutatkozásra is sor került. A kiállítások országos ismertséget szereztek a Telepnek, de anyagi sikert nem hoztak. Ennek oka az volt, hogy a művészek nem rendelkeztek ismeretekkel sem a kerámiagyártás technológiáját illetően, sem pedig az üzemvezetés terén, amit belső nézeteltérések fokoztak. (Tornyai már 1913 végén kilépett.) Az első világháború kitörése tovább nehezítette, majd ellehetetlenítette az üzem működését.

Endre Béla és Smurák József kitartó és elszánt tevékenységének köszönhetően sikerült a háború után, 1919-ben újraindítani a Telepet. 1920-tól részvénytársasági formában működött tovább, így a befektetett tőke és az új szakmai vezetés reményt adott a fellendülésre, melyeket sikeres kiállítások sora jelzett, köztük az 1921-es budapesti. Ennek nyomán nyílt meg az út a külföldi bemutatkozásokhoz, amelynek első állomásai Zürich és Drezda voltak, majd ezeket követte többek között Genf, Velence, Fiume, Szaloniki, Milánó, Lipcse, Washington, New York, Tokió. A külföldi kiállítások között kiemelt jelentőségűek a világkiállításokon való szereplések, melyek közül az első az 1926-os philadelphiai. Különösen sikeres volt az 1929-es barcelonai világkiállítás, ahol a Telep munkáit aranyéremmel díjazták. Ezt követte az antwerpeni (1930), a brüsszeli (1935) és a párizsi (1937) világkiállítás, ahol szintén aranyéremmel díjazták a vásárhelyi kerámiákat.

A kiállítások eredményeként a külföldi megrendelések is egyre szaporodtak, így 1930-ra már a világ számos országába szállították a Majolikatelep termékeit.

Ez a sikersorozat folytatódott Vértess Ágoston igazgatósága (1930-1947) alatt, aki többségi tulajdonosként nagyobb szabadságot élvezett tervei megvalósításában, ugyanakkor jól ismerte a karámiagyártás technológiáját és művészi érzékkel is rendelkezett. Fejlesztette és bővítette az üzemet, „fajansz osztályt” hozott létre, az 1930-as évek közepén pedig az eozin mázzal is kísérleteztek. Nagyobb hangsúlyt kapott az épületkerámia gyártása, amellyel már korábban is próbálkoztak a Telepen. Kapcsolatait felhasználva, budapesti művészeket vont be a tervezésbe, illetve ezek kisplasztikáit készítették sorozatgyártásban. (Pl. Vanczák Ferenc, Lányi Dezső.) Az alapító szobrászok munkái közül ekkortájt született Kallós Krisztusfeje, és továbbra is népszerű maradt Pásztor Menyasszonya.  

Míg a korábbi időszakban a kerámiák a művész tervezők irányítása alatt egységesebb stílust képviseltek, addig a ’30-as évekre kialakult a Telep népies stílusa, amely a művészek által tervezett munkák mellett végig kísérte a gyár történetét. Ebben szerepet játszott az a nemzeti eszme, amely Trianon után erőteljesen hangsúlyozta magyarságunkat, népinek és hagyományosnak nevezett, de nem mindig hiteles elemekkel. Ezeken az ekkor többnyire fehér alapon, színes díszítésű kerámiákon csak nyomokban lelhető föl a vásárhelyi fazekasság motívumkincse, színvilága, mégis népies hatást keltenek. A stílus kialakításában a Majolikatelep írókásai játszottak nagy szerepet, ők vitték tovább az 1980-as évekig, mindig a kor ízlésének megfelelő változtatásokkal, a gyár vezetése pedig mindenkor támogatta ezt az irányzatot, mert jó piacot jelentett. Vértes vezetése alatt a Telep magas szakmai színvonalat ért el, a külföldi megrendelések, pedig soha nem látott méreteket öltöttek, ugyanakkor a fővárosi művészek alkalmazása miatt ennek az időszaknak a kerámiáin a helyi hagyományok kevéssé érvényesültek.

Az1940-es évek elején a háborús konjunktúra, a termelés nagyarányú növekedését eredményezte. A termékek többségét a díszműáru adta: vázák, dísztálak, hamutartók, kancsók, bokályok, kaspók. Ezt a nagyívű fejlődést 1944 nyarán a háború szakította meg. Az üzem leállt, bár történtek próbálkozások a munka folytatására, 1948-tól a Majolikatelep felszámolás alatt állt. 1950 nyarán kezdődött új korszak a gyár történetében, amikor Hódmezővásárhelyi Majolikagyár Állami Vállalt néven alakult újjá és kezdte meg működését.

A tanulmány szerzője: Nagy Vera néprajzkutató